A fotelből Bucsecs hegységbe.
Mi történik, amikor a Világegyetem eldönti, hogy a saját utadra terel, még akkor is, ha te ehhez nem érzed magad erre képesnek?
A Bucsecs hegység misztikus hívása a székből rántott ki, és az életem egy pillanat alatt sorsszerű utazássá vált, tele megmagyarázhatatlan eseményekkel.
Az út egy tűzönjáró szertartással és egy éjszakai, majdnem négykézláb megtett, életveszélyesnek tűnő hegyoldali mászással kezdődött, ahol a fizikai korlátok már nem számítottak.
Kiderül, hogyan segített a Sors, egy váratlan ajándék, és a hegy hatalmas energiája abban, hogy a lehetetlennek hitt csúcsra érjek, és közben új emberré váljak.
Bevezető
Ismereteim bár szerteágazóak, mégis elenyésző része a nagy egésznek olyanok, mint egy csepp a tengerben, de nem is a világegyetemre vonatkozó felhalmozott tudás a fontos, hanem az, amire a saját utamhoz szükségem van. A legfontosabb, hogy tisztán lássam a helyem a világban, és ahhoz mindig megérkezik az a plusz ami segít. Az igazság az, hogy szó szerint nem ugrottam a fotelből a Bucsecs hegységbe, bár visszagondolva durván ezt történt. Nincs is fotelem. Egy nem túl jó gamer székem van amiben naphosszat ülök, és dolgozok nem játszok, de nem is ez a lényeg.
Visszatérve az ismereteimen tátongó űrre. Az említett hiányosságok egyike volt az, hogy a Bucsecs hegységről soha nem hallottam egészen 2022 április végéig. Azonban az élet mindig visszaigazolja azt az egyszerű már-már közhelyes állítást, hogy nincsenek véletlenek, minden okkal történik. És hogy milyen események és apró részletek kellettek ahhoz, hogy Bucsecs hegységbe találjam magam? Hogy milyen élményben volt részem, amit nem tekinthetek hétköznapinak? Bár a röpke egy hónap alatt halmozódtak az érdekesebbnél érdekesebb események, mégsem ezek adnak rá okot, hogy ezt gondoljam, hanem egy egészen más megközelítés. Amikor az ember(lánya) olyan belső korlátokat lép át, aminek a létezéséről nem tud, vagy legalább is nem akar tudni, akkor olyan erők szabadulnak fel amelyek fizikailag is megmutatkoznak és ha hegyeket nem is mozgattam meg, de magamat a hegy tetejére juttattam.
1.Rész - Vonzás és hívás
Az egész történet nagyon érdekes és izgalmas, cakompakk. Ezért az előzményeket is leírom, ami elvezetett a kalandom végkifejletéig. Egy spiritualitással átitatott összejövetelen vettem részt, nem kis unszolás eredményeként. Nem tartom magam antiszociálisnak, de valahogy ezek a spirituális csoportos összejövetelek nem vonzanak régebbi csalódások miatt. Jómagam is ilyen beállítottságú vagyok, de szeretem magamban megélni, nem tartom szükségszerűnek, hogy bármit is bebizonyítsak másoknak a magam fejlődésével kapcsolatban, hiszen megértést is csak én nyúlhatok önmagam számára. Mégis elmentem a találkozóra a Békésszentandráson található Gődény halomhoz, sőt hajlottam a felkérésre, hogy tartsak egy kiselőadást és egy meditációs szertartást. Biztosítékként azért rábeszéltem legkisebbik lánykámat, hogy tartson velem. Ez az esemény végül nagyon izgalmasra és csodákkal teli történetre kerekedett. Később egy másik beszámolóban erről is fogok írni.
A lényeg, hogy megismerkedhettem olyan emberekkel, akik nagyon felemelően és inspirálólag hatottak rám. Itt ismertem meg Évit és párját Fehér Farkas Jánost, akik szeretett vendéglátóink lettek aznap délutánra. Csodás kis otthonukban a Farkas-lak Tanyán a közös ebéd után, élménybeszámolók és érdekes történetek mesélése következett. Ott hallottam először a Bucsecs hegységről. Arról, hogy valójában milyen misztikus dolgokat rejt a hegység belseje, milyen érdekes leletek vannak a hegy tetején, és hogy milyen mesés természeti környezetben helyezkedik el. Egyszóval lenyűgözött a sok beszámoló és úgy tűnt számomra, hogy a Bucsecs hegység egy csoda. Ez a fantasztikus beszélgetés elég volt ahhoz, hogy érezhetően vonzani kezdett, mint a mágnes. Annyira felkeltette az érdeklődésem, hogy meg is rendeltem egy könyvet, amelyet egy romániai újságíró írt a hegységben található felfedezésről. Lerakhatatlan írás.
Lett egy dobom.
Házigazdáink Évi és Fehér Farkas (János) dobkészítéssel foglalkoznak. Ez a délután és az ezt követő nap arról szólt, hogy aki szeretne dobot készíthet magának az ő mesteri vezetésükkel. Mivel én elég érdeklődő vagyok, bár soha közöm nem volt a dobokhoz, leszámítva egy rock zenekar dobosát akivel ifjúkori pár hetes kapcsolatom volt, úgy éreztem ideje tágítani a tudásom és érdeklődési köröm, így hát beneveztem magam és lánykámat egy dobkészítésre. Azt ugyan nem éreztem, hogy szükségem van egy dobra, de azt sem, hogy nem. Aztán elkezdtem sodródni ezen a délutánon, egymást érték a különlegesebbnél különlegesebb élmények. Először is egy bizalmi – bátorsági szertartás (ezt én neveztem el így). Saccperkábé két – két és fél méteres magasságba emelt pódiumra kellett felmászni. Ezt asztalokból, székekből és egyéb alkalmatosságokból építették. Tudni kell, hogy meglehetősen korlátozott a mozgásom egy csípőbetegség miatt, tehát már a mászás is nagy kihívást jelentett. Nem gondoltam, hogy nem tudom megcsinálni, csak lassabban és bénábban mint mások. Azt hiszem toltak is. A feladat az volt, hogy ki kellett tolatni az emelvény szélére és onnan hátra rugaszkodva lepottyanni. Izgi mi? A pódium mögött szivacsok a földön, és nagyon erős fiatalemberek, akik várták a bátor hátraesőket, és magabiztosan kapták el, majd helyezték biztonságba a szivacsra. Amíg az előttem lévőket néztem tök egyszerűnek tűnt. Ott fent meg nem. Tétovázás, rugózás, tétovázás, rugózás, aztán már belül mondogattam magamnak, hogy nehogy már beszari legyél. Mi van már? Nagy volt a szád mi? Aztán hallottam is a türelmetlen biztatást. Na jó lesz ami lesz. És hátra vetettem magam. És ekkor jött amit éber állapotban fantasztikus élmény átélni, és átéltem. Az esés mintha lelassult volna, mintha megállt volna az idő. Éreztem ahogyan a lelkem kiszakad a testemből a mellkasomon keresztül és felfelé tör nagy sebességgel az égbe, szinte megközelítettem a napot, majd hirtelen visszatérve már feküdtem a szivacson és kérdezgettek, hogy jól vagyok-e. És én még soha nem voltam ennyire csodálatosan. Aztán tábortűz, előkerültek a dobok amiket mások hoztak magukkal. Szertűz volt és éneklés dobolás. Valami hihetetlen intenzív energiák táncoltak, keringtek körülöttünk, bennünk. Hálás vagyok hogy átélhettem. Ekkor már ki voltak rakva egy asztalra az előre elkészített dobkeretek melyekből később dobok lehettek. Gondolnátok, hogy meg tud szólítani egy ilyen keret? Én nem gondoltam. De hiszen már teljesen más frekvencián rezegtünk, már sokkal nyitottabbak voltunk és a dobok vártak ránk. Kire – kire a magáé. Szóval megszólított a jövendőbeli dobom, amelyet nem tudtam ott hagyni, úgyhogy lett egy dobom. Később a fiúk elkezdtek parázs szőnyeget készíteni. Én a lehető legtávolabb álltam, mert tuti biztos, hogy rá nem lépek. Beavatás ide – vagy oda. Parázson járás nem lesz. Aztán jött az első vállalkozó, maga Évi a háziasszony mutatta meg, hogy nem nagy ördöngösség és átinalt a parázson. Természetesen mezítláb. Tetszett, de juszt se mentem. Viszont Bíborka lányom csillogó szemekkel nézett rám és ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy megyünk. Én biztos nem. De de monda Bibi. Meg tudod csinálni. Ahhh. Tiltakozásom hiábavaló volt. A szertartás lényege, hogy átslisszansz a parázson, ami nyilvánvalóan forró és tüzes és éget és mittudomén. Aztán a végén megállsz, ott vár Évi aki megfogja a kezed, gratulál, átölel és utána a választott dobkeretet szép lassan áthúzza rajtad. A fejed tetején kezdi és szépen leereszti, végig a talpadig, átfűzi a testedet. Ezzel egyesülsz a dobbal és összeköti a lelkeddel, a lényeddel. Megható. De parázs nélkül nem megy? Ekkor már éreztem, hogy kár is vonakodnom. Bibi biztatott, hogy nézzem őt ahogyan megcsinálja és kövessem. Tétováztam. Kell ez nekem? Nem voltam erre felkészülve. Sőt az egész délutánra sem. Bibi szépen áttáncolt. Gyors magabiztos léptekkel. Na Évike (én) cipőt le és indulás. De az teljesen kiment a fejemből, hogy én nem hogy szaladni még gyorsan menni sem tudok a lábam miatt. Évi jelezte, hogy ne nézzek le, csak őt nézzem. Őrá figyeljek. Hívott. Ragyogó szemekkel, bíztatva mosolyogva. Összeszedtem magam, lesz ami lesz. Ráléptem a parázsra. Nem éreztem fájdalmat, sem égető érzést. És ahogy csak tudtam átsántikáltam a parázs szőnyegen. De mintha itt is lelassult volna az idő. Érzed a meleget ami nem kellemetlen, érzed a parázs illatát, érzed a feltörő energiát, ahogy körbeölel és átjár. A szemem le sem vettem Éviről. Már csak azt vettem észre, hogy ott vagyok, megérkeztem, átölelnek. Csodálatos volt. Valami mélységes, felemelő, bizalmas és szeretetteljes. Egyesültem a dobommal. Ragyogtam. Este mikor ágyba kerültem már nem ugyanaz az ember voltam, mint aki reggel még azt tervezte, hogy gyorsan túl lesz a Gődény halmi előadáson aztán otthon punnyad.
Meghívás
Másnap nem tudtam részt venni a dob elkészítésében, így ezt Évire és Jánosra bíztam. Akik tényleg csodálatos emberek. Ezért kicsit késett a dob átvétele, de minden a maga idejében érkezik és a véletlen csodája most is huncut módon mutatta meg, hogy erőteljesen az utamra akar terelni. Három hét elteltével megkaptam az üzenetet, hogy elkészültek a dobok, és átvehetem. Nagy örömmel mentem érte, mert éreztem, hogy nagy szerelem veszi kezdetét. Így is lett. Amikor elmentem a Farkas-Lak Tanyára a dobom teljes pompájában várt rám. János nagy gonddal elmondta miként fogjam meg, hogyan kezeljem, óvjam, és hogyan figyeljem a dobom lelkét. Szerintem én meg olyan béna voltam, mint egy izgulós kisdiák az első napján. De nálam ez tökéletesen belefér az életbe. Beszélgettem Évivel, aki épp kukoricát kapált, és említette a Bucsecs hegységbe szervezett kirándulást, hogy van még szabad hely. Éreztem lelkem mélyén, hogy ott van a helyem. Csak a pénztárcám nem érezte. De valami azt súgta, hogy ne engedjem el ezt a hívást. Úgy váltunk el, hogy átgondolom. Persze ez csak diplomáciai szöveg, hiszen akár hogy gondolom a pénz nem állt rendelkezésemre. Másnap este Angliában élő nagylányommal, Boglárkával cseverésztünk, és valahogy feljött a kirándulásról a szó. Boglárka párja egy romániai srác Alin. Ezért is beszéltem a kirándulásról, hogy Romániába lehetne menni egy izgalmas kirándulásra. Őszintén írom, hogy fel sem merült bennem, hogy majd tőlük kérek pénzt. De Bogikában abban a másodpercben eldőlt, hogy ő bizony befizet engem amolyan szülinapi ajándékként. Alin is abban a pillanatban áldását adta rá, sőt nagyon örült, hogy ilyen ajándékot tudnak adni nekem. Bennem még jelen volt az ellenállás, és szabadkoztam, hogy nem fogadom el, de pár perc múlva ott volt a pénz a számlámon. Így adódott, hogy az égiek és mindenki úgy rendezte, hogy nekem bizony el kell mennem a Bucsecs hegységbe. Alig egy hét elteltével útra keltem.
Mit rejt a hegy belseje?
Említettem, hogy megrendeltem a könyvet, amelyből megtudhatok pár dolgot a hegyről. Az idő gyorsan telt, és már csak egy éjszaka állt rendelkezésemre, hogy belevessem magam a könyv lapjaiba. Nagyon tömény olvasmány, de az elhatározásom, hogy én bizony felkészülten fogok oda menni, nem engedte, hogy letegyem a könyvet, amíg az utolsó betűt is nem szemrevételeztem. Tehát az indulás előtti éjszaka lélekben már ott voltam a hegy belsejében. Azt nem tehetem meg, hogy szóról szóra leírom, ami a könyvben áll, de dióhéjban adok egy kis ízelítőt, már csak azért is, hogy átéljétek mennyire izgalmas kirándulás várt rám. Csakis a saját szavaimmal és semmi hivatalos megnevezést nem fogok itt megjeleníteni, mivel a könyv ellen is felléptek drasztikus szankciókkal élve. A tengerentúli titkosszolgálat olyan technológiával rendelkezik már elég régóta, amely lehetővé teszi, hogy nagy mélységekig pásztázzák a földet és kereshessenek – találhassanak olyasmit, ami még el van zárva az emberiség elől. Így leltek rá a hegységben rejlő üregre, amely szabályos kupola alakú, nem természetes képződmény. De olyan erőtér védi, ami megakadályozza a pásztázó műszereket abban, hogy pontosan megállapíthassák mi is van ott a boltív alatt. Tudja Isten (mi meg sejtük) hogyan de egy másik titkos szervezet úgy érezte, hogy ott a helyük. Ekkor azért Romániában működő titkos szolgálat még titkosabb részlege is értesült a felfedezésről. Egyből hárman akarták a még nem tudják, hogy mit. Akarom mondani az egyik titkosszervezet azért tudott pár ott található dologról. Azt, hogy hogyan zajlottak le a kínos diplomáciai egyezkedések, nem írhatom le, azt sem, hogy kinek miért volt nagyon fontos, hogy az övé legyen a kizárólagos jog. A Román kormány elsőkörben ezt a grandiózus felfedezést közhírré akarta tenni. Ez másoknak nem tetszett (köztük a Vatikánnak sem) A könyv a hegy belsejében található építményről, erőterekről, műszerekről röviden, de nagyon velősen ad egy leírást. Már amiről megtehette az író. Például arról, hogy bárki is építette, több mint 20 000 évvel ezelőtt tette. Hogy az építők bár emberek voltak, de 2,5 – 3 méter magasak. Biztos nem rokonaim mivel én 147 cm vagyok. Olyan technológiát rejt a hely mélye, amely megváltoztatná az egész emberiség jövőjét. A kupola egy része, amelyet vetítő szobának neveztek el, az azt kezelő személyről sejtszintű holografikus képet tud mutatni. De megmutatja az egész emberiség teljes múltját, a teremtéstől a jelenig. A könyv elmondása szerint egyáltalán nem egyezik azzal, amit nekünk tanítanak. Nem spoilerezném tovább a könyvet, ha el szeretnéd olvasni, legyen számodra is izgalmas felfedezés. A hegy belsejébe halandónak nincs bejárás, az is titok, hogy hol van a bejárat. A hegy tetején viszont izgalmas dolgok várnak az oda kirándulni vágyókra. Egy nagy Szfinx, ami nagyon is hasonlít a Gízai piramisoknál találhatóra. Egy érdekes kőcsoport, ami eszembe juttatja az Angliai Stonehenge-et. Itt azonban négy álló kőoszlop van, tetejükön ráhelyezett lapos kőtáblák. Ez a Bábele kőcsoport. Amit úgy tart a Romániai kormány, hogy jobb elkerítve vigyázni rá. Habár hivatalos véleményezés szerint ezek csak a természet alakította formák, mindenki eldöntheti, aki odalátogat, hogy elfogadja-e a hivatalos álláspontot. Lejjebb egy kisebb Szfinx szerű kő monstrum. És egy pár katonai építmény, hogy mégse legyen őrizetlenül ez a természet alakította csodahalom. Érdekes. Nem?
Szóval felhalmozva millió érdekes adatot, álomra hajtottam a fejem, hogy három és fél óra alvás után útnak induljak.
Utazás és megérkezés
Két kisbusszal indultunk kalandos utunkra. A szervezés nagyon jó volt, az út pedig csodálatos. Fantasztikus emberekkel hozott össze sors, nagyon jó hangulatban telt az utazás és az egész kirándulás is. Mindenki egy kis ékkő volt ezen a palettán és a kirándulás végére nagyon jó csapattá kovácsolódtunk össze, de ez már benne volt az indulás első percében is. 12 órás utunk volt, több megállóval. Gyönyörködtünk a tájban. Szerda hajnalban indultuk, és a hegyre való felvonulást csütörtökre terveztük. Az időjárásjelentés szerda estére és csütörtökre vihart és tartós esőzést jósolt, nem túl hegymászós, kirándulós idő. De az Isteni gondviselés gondoskodott arról, hogy ne így legyen. Ragyogó napsütésben utaztunk, teljes pompájában láthattuk az utunk mellett vonuló Transzfogarast, ahogyan a hófödte csúcsok karcolgatják az ég alját, és a tűző nap aranylóvá festi a havas részeket, amitől úgy csillogott, mint egy álombeli képeslap.
Brassót követő kis falun áthaladva tértünk rá a kanyargós, kacskaringós, néha önmagába visszaforduló érzést keltő szerpentinre. Alföldi lány vagyok, nekem ez nagy élmény volt, megtűzdelve halálfélelemmel azokon a részeken, ahol az út “kissé” le volt szakadva, az olvadást követő hegyomlástól. Egész kirándulásunk alatt tapasztaltam, hogy a hegy él és mozog, a folyton alakulóban van. Az úti célunk 1500 méter magasságban lévő Mănăstirea Peștera Ialomiței nevű kolostor volt, amelyet turisták számára is kiadnak. Kissé elgémberedve másztunk ki a buszból. A szállásunk nagyon szép volt, teljesen modern, tiszta, kényelmes. A vendéglátóink nagyon gondoskodók, készségesek és aranyosak voltak. Finom vacsorával vártak minket, ami nagyon jól is esett. Itt még csatlakoztak hozzánk erdélyi magyarok, akik szintén végtelenül aranyosak voltak. Egyébként a kis csapatunk úgy állt össze, hogy voltak, akik a Felvidékről jöttek, voltak Szerbiából, Magyarország különböző helyeiről, és Erdélyiek. Mondhatnám, hogy így hozta össze a véletlen, de nem hiszek a véletlenekben. A megérkezést szállásfoglalás követte és utána pedig a finom vacsora, ahol még jobban össze hangolódtunk.
2.Rész - Az első nagy kaland. Mérföldkő a lelkem felé.
Mielőtt elmesélném életem legcsodálatosabb utazását, pár szóval leírom, mi az, ami számomra rendkívülivé tette ezt a kalandot. Sík terepen is nehézkesen mozgok, egy összetett mozgásszervi probléma miatt. Ezért elég feltűnően sántítok, már csak az állandóan jelenlévő fájdalom miatt is. Nem panaszkodni akarok, de ahhoz, hogy megértsd, szükségszerűnek tartom leírni ezt.
Már vacsora előtt megismerem Sanyit, aki Marosvásárhelyről csatlakozott hozzánk. A csapat többi tagja már ismerte őt, én most találkoztam vele és feleségével először. Ő amolyan természet fia, egy igazi tündérfi, aki nagyon érti a természet lelkét. Felajánlotta a csapat vállalkozó szellemű tagjainak, hogy vacsora után tíz óra magasságában elvezeti őket a közelben lévő kis barlanghoz, amelyben egy tiszta vizű forrás van. Volt már aki járt ott, de a barlangba még nem merészkedtek be. Felkészítette a kalandvágyókat, hogy oda csak négykézláb lehet bejutni, de mint említette nem messze van a szállástól, alig 200 méterre. Én biztos voltam benne, hogy nem megyek. Barlang? Négykézláb? Soha! Főleg nem tök sötétben. A terveim között ilyenek szerepeltek, hogy zuhanyzás, pihenés, beszélgetés. Tehát nem igazán hajlottam a felhívásra. Vacsora után el is vonultunk a szállásunkra. A szobatársam Julika, aki 72 éves, és igencsak jó kondícióban van már lázasan készülődött, hogy ő elmegy a csapattal a barlanghoz. Felébredt bennem a kalandvágy. Egyébként kiderült Julikáról, hogy földim. Ő is öcsödi születésű. Az a híres véletlen, mi?
Szóval kétszáz métert tán csak meg tudok tenni, gondoltam én, az alföldi lány. Bár szeretem azt hinni magamról, hogy okos vagyok és következetes, de ez esetben semmi intuitív információ nem áramlott a tudatomba, és feltételeztem naivan, hogy ez a 200 méter egészen könnyed kis egyenes séta lesz. Fel sem merült bennem, hogy egy hegyen vagyunk fent 1500 méter magasan, ahol a vízszintes csak az épületeken belül létezik. Felöltöztem a játszós ruhámba és csatlakoztam a csapathoz. Sötét volt. Jó hangulatban beszélgetve elindultunk, nyolc kalandor. Az udvar végénél ahol az étkező is található egy kiskapu nyílik arra az állítólagos 200 méterre. Lépcső visz lefelé, majd sok sok lépcső felfelé, majd újabb lefelé vezető lépcsősor, amely elkanyarodik a hegy ívében. Tök sötét, két – három fiúnál volt lámpa. Jani a csoportvezető a hátam mögött jött és világított. Próbára tett a sok lépcső, csak lassan, egyesével szedve tudtam haladni. Senkit nem zavart. A senkibe nem tartoztam bele, nagyon is zavart a lassúságom, és hogy egyre fáradtabb vagyok. Ekkor elértünk valami nagyon hangosan zúduló vízhez, amin egy híd vitt át. Sötét volt, nem láttam, csak mondták, hogy vízesés mellett vagyunk. Dicsértem a sötétséget. Legalább ettől nem kell félnem. Ki tudja, mit látnék? A hídon áthaladva még lépcső várt, aztán vége lett, és egy kikövezett enyhén lejtős útra léptünk. Fellélegeztem. Itt lesz. A 200 métert már rég a hátunk mögött hagytuk. Nem volt ott. És mindennek tetejére közölték, hogy nem az úton megyünk tovább, hanem elkezdünk felkapaszkodni a hegyoldalon. Valami megremegett bennem. Tisztában voltam a képességeimmel. Legalább is azt gondoltam. Na de csak nem fordulok már vissza, hiszen mindjárt ott vagyunk. Az első ilyen felkapaszkodás, bár meredek több mint fél méteres fok volt, de egy útbaigazító táblába bele tudtam kapaszkodni. Felmásztam. Titkon reméltem, hogy két méteren belül megérkezünk. Meg egy nagy fenét. Itt kezdődött a megpróbáltatásom. Sötét. Meredek, nagyon meredek hegyoldal, fenyvessel. Az utunk, egy természet alkotta perem a hegyoldalban. Olyan, amiket a filmekben is lehet látni, csak nincs mögötted egy stáb meg biztosítókötél. Meg nincs vízszintes sem. Minden katasztrófa film az eszembe jutott, ami hegyoldalból zuhanással kapcsolatos. De a többiek vidáman töretlenül haladtak előre, hát én is mentem. Oldalazva mert a perem nem alkalmas síkfutásra. Kapaszkodtam, amibe tudtam, kiálló gyökerek, ágak. Ágak, az az ág amit én megfogtam, rögtön el is hagyta forrását és elindult a levegőben. Szívbaj kerülgetett. A tudatos gondolkodás halvány morzsája sem lebegett bennem. Ennek ellenére haladtunk. Már vagy 10 métert megtettünk, amikor az első akadály várt, a perem hirtelen elvékonyodott, és egy nagy kapaszkodó várt, nyilván olvadáskor szakadt be. Szerencsémre a körülöttem lévők érzékelték, hogy most pont nem jön elő a vagány, szaladjunk fel a hegyre énem, és lépni is alig birok, ezért segítettek nekem.
Örök hálám Zolinak és Jánosnak. Felkapaszkodtam. Amúgy ez a perem, ami a hivatalos út álruhájában csalárdul elém terült nem csak vékony volt, meredek is, és még kanyarodott is a hegyoldal ívében. Tehát ha néha oda vetődött a fény, amit azért elég szorgalmasan igyekeztek megoldani a hátam mögött lévő fiúk, akkor sem tudtam felmérni, hogy mi következik. Így utólag tudom, hogy körülbelül a hegymászás felénél tartottunk, amikor győzött a le fogok zuhanni, erre képtelen vagyok érzésem. Remegtem, arccal a hegynek, kapaszkodva görcsösen, amit értem. Belül zokogtam. Kívül még nem. A fiúk kértek, hogy menjek tovább. A többiek már majdnem ott voltak a barlangnál, nagyon vidáman, nevetgélve haladtak, de nekem elég távolinak tűnt a hangjuk, mintha mérföldekre lennének. Kijelentettem, hogy én innen nem megyek tovább. Miért? – kérdezték meghökkenve. Mert képtelen vagyok rá! Ez nem megy nekem. Elkeseredtem, itt nyilván el is sírtam magam. Pánikoltam. Lefuttattam az agyamban az egyetlen lehetséges kimenetelét annak, ha tovább megyek, mégpedig azt, hogy rosszul lépek és lezuhanok. És akkor mi lesz Bogikámmal? Befizetett erre a csodás kirándulásra én meg az első este egy “rövid sétán” meghalok. Akkor hogyan fogja magát egész életében érezni? Uramatyám hogyan is gondolhattam ezt? Tudom, hogy alig bírok rendes lépcsőn is felfelé menni, nem hogy egy ilyen terepen. – De Janiból előjött a Fehér Farkas és valami hihetetlen nyugtató hangon megszólalt, dehogynem tudod megcsinálni. Megtudod. – Kötöttem az ebet a karóhoz, én innen egy tapodtat sem. Remegtem. Kívül is belül is. Fehér Farkas megint megszólalt. Nem hagyunk itt. Fel kell menned. Nem hagyhatunk itt a sötétben egyedül, a medvék miatt sem. – Ez hatott. Akkor mégis csak tovább megyek. Ekkor már többen is segítettek, vidáman, lazán bíztattak. Elszállt a pánik hangulatom. Egyszer csak ott álltam a barlang bejáratának peremétől egy méterre, lefelé is egy méterre. Ekkora meredek falon kellett felmászni. Ismét fel akartam adni, de hipp-hopp felrántottak, hátulról toltak. Megérkeztem. A biztonságot nyújtó körülbelül egy méteres peremre, ahol nyolcan álltunk. Megnyugodtam.
Nyilván a többieknek ez nem okozott ekkora gondot, másként látták ezt a kis sétát, vidámak voltak. Ez engem még jobban megnyugtatott. A barlangba semmilyen körülmények között nem akartam négykézláb bemászni, állva sem sétáltam volna be. Szerencsére a többi lány sem akarta ezt a kalandot. Sanyi szerint csak pár métert kell bemenni négykézláb, de szerinte a szállástól a barlang is csak 200 méterre van. Sejtettük, hogy másként érzékeli a távolságot. A fiúk végül elindultak befelé, mi pedig ott maradtunk és beszélgettünk. Azok elmondása szerint, akik már jártak bent a barlangban, másként érzékelik az időt a forrásnál és a teret. Szerettem volna átélni, de nem mertem bemászni. Viszont a barlang szájánál is olyan érzése van az embernek mintha lebegne. És nem csak a magasság miatt. Valami misztikus érzés járja át az embert. Misztikus és megnyugtató. Az időt mi sem érzékeltük. Talán fél óra telhetett el, amikor hallottuk, hogy érkezik az erősebbik nem tábora. A bent található forrás vize, kristálytiszta, és olyan finom, amit semmi eddigi tapasztalatomhoz nem tudok hasonlítani. Megérkeztek a fiúk és elindultunk lefelé. Bár nem jött elő a személyre szabott pánikolásom, de erősen kerestem a fejemben a megoldást, hogy hogyan jutok le élve. Ki is találtam. Leültem és bizony seggen csúszva tettem meg a kritikus szakaszt a lépcsőig. Természetesen a fiúk segítettek, de sokkal könnyebben ment a lefelé út, mint a felfelé. A lépcsőn már vidáman haladtam, bár nyakig sárosan. Még megálltunk a hídon, ami alatt zúgott a vízesésből leérkező patak. Itt a korlátba kapaszkodva kikiálthattuk magunkból, amit el akartunk engedni. Ez egy ilyen spirituális szertartás. Mindenki hangosan kiáltott. Különböző hangokat adtak ki hosszan, hangosan, mint pl. ááááááá Én is kiáltottam, de sajnos az első szó ami eszembe jutott, az nem illik ide. Aztán jött a hang, jó hangosan. Feloldódtam. Itt éreztem meg, hogy szükségem volt erre a kalandra. Olyan korlátok dőltek le bennem magammal szemben, ami képessé tett arra, hogy másnap egy sokkal embert próbálóbb kalandba vághassak. Mint mondtam, véletlenek nincsenek. Aki nem akar az útján haladni, mert mondjuk azt hiszi képtelen rá, vagy fél, vagy fel sem ismeri, azt oda rakják. Nesze. Menj, Csináld meg. És mindig a végén érted meg, közben csak remélheted, hogy ez valami jónak a kezdete. Minden okkal van. Hálás vagyok, hogy ott lehettem, és hogy megcsináltam, és nem hagyták a segítőim, hogy feladjam.
Ezután nagyon jól esett a zuhanyzás, és a pihentető alvás. Reggel kezdődött az igazi nagy kaland.
3.Rész - Zarándok út a Bucses hegységen
Korán keltem, hogy a szokásos reggeli szertartásaimat elvégezhessem. Ne gondold túl, fogmosás, séró belövés, kávézás, reggeli cigi. Ezek voltak. Persze van más is, de az belül zajlik, meditáció, rendrakás a fejben stb.. Hátizsákba pakolás akkurátusan, hogy ne hiányozzon semmi az úton. Az eredeti terv az volt, hogy felvonóval megyek fel a hegyre, hiszen a hegymászáshoz alkalmatlan vagyok, de időközben kiderült, hogy a felvonó még nem működik, mert még nincs szezon. Puff. Itt vagyok, menni akarok, ott akarok lenni a hegy tetején, a Szfinxnél és a Bábele kőcsoportnál. Ezért jöttem. Az útra elvittem a mankóimat, mert bár hét éve nem használtam, de tudtam, hogy lejtőn – le és föl nagyon hasznos segítség. Istenem, de jól tettem, hogy vittem. Mert anélkül nem indulhattam volna el, fölfelé a hegyoldalon. Itt már tudtam, hogy az előző esti próbatétel erről szólt, hogy hagyjam magam mögött a korlátaimat és tudjam, hogy képes vagyok rá. Hát belevágtam. Igent mondtam a hegynek.
Még indulás előtt a szállásunk udvarán összegyűltünk, körbeálltunk, énekeltük. Igazi csapatépítés. Előkerült egy vizes palack, amibe az este merítettek vizet az ominózus forrásból. Ittunk belőle. Én mondom nem legenda, amit erről a forrásvízről mondanak. Olyan energiát adott, hogy hihetetlen. Még a fájdalmam is elfelejtettem pár órára. Legközelebb bemegyek, Isten engem úgy segéljen.
Beültünk a buszba és irány a felvonó alja. Kettő perc volt az út. Onnan aztán nincs műút felfelé.
Tehát összeszedtük magunkat és irány a hegy. Felfelé.
Az első akadály máris ott terült a lábunk előtt. Nyilvánvaló, hogy mindenki küzdeni akart, hogy feljusson, megpróbálni magát. Mert akkor küzdünk is. Kérd és megadatik. Ugyanis lefelé jövet kiderült, hogy ugyan kicsi kerülővel de egyszerűbben is neki vághattunk volna.. Szóval ott állunk a felfelé jutni akarásunkkal, a felvonó lábánál. És az utunkat keresztezi egy igen csak mély és széles árok. Amit az olvadás okozta lefelé zúduló víz vájt. Saccperkábé három méter széles és két méter mély. Ezt a magasságomból következtettem, de lehet hogy mélyebb. Így indult a túra, hogy ezen át kellett mászni. Ekkor már a tapasztalt segítőim szó nélkül áttuszakoltak. Nem fordult meg a fejemben, hogy nem tudom megcsinálni, csak azon járt az eszem, hogy hogyan fogom megcsinálni. Mindig biztattak, hogy majd a következő rész könnyebb lesz. De nem nagyon lett. Nem volt sík rész. Folyton meredek volt a hegyoldal, néha enyhébben, néha meg nagyon. A hegyoldalba vájódott csapásokon haladtunk. Valószínűleg az előttünk járó sok sok turista által kitaposott járatok, melyet az olvadó víz mélyebbé, egyenetlenné és nehéz tereppé tett, de ez tűnt a legjárhatóbb útnak. Apropó út. Az indulás előtt a felvonó lábánál, volt egy kis beszéljük át a napot felvilágosító pár perc. Ahol Fehér Farkas Belus elmondta, hogy mindenki a saját tempójában haladjon, élvezze az utat, és főként jegyezze meg. Mert ha leszakad, vagy feladja és vissza akar fordulni, akkor csak ott menjen ahol jöttünk. Hogy megtalálható legyen. Itt éreztem magamban, hogy a képzeletbeli listán nyilván én is szerepelek, de nem az enyémen! Én nem adom fel, fel akarok menni. Slussz. Szóval körülnéztem. Na, út az pont sehol nem volt. Legalább is nem az egzakt értelemben. Csak azok a fél méter mély egyenetlen girbegurba vájatok, amiről az előbb írtam. Aztán folytatta tovább. Ha medvét láttok… ne már! Nem akarok se közelről se távolról medvét látni! – szóval ha medvét láttok, akkor csapjatok zajt. Amúgy nem nagy a valószínűsége hogy lesz, mert nyílt terepen haladunk és nappal nem jön ilyen helyre a medve. Jó. Megnyugodtam. B..sszus… Na mindegy, eldöntöttem, hogy csodás lesz, jó lesz. Tele voltam energiával. Ide nekem a hegyet!
Az időjárás nagyon kedvezett nekünk az előrejelzések ellenére, sütött a nap, száz ágra. Ezt is jelnek vettem. Minden azt akarja, hogy menjek, másszak felfelé. Sokat segített a mankó, de Zoli és Jani is rendkívül sokat, hogy a nehezebb részeken fel tudjak kapaszkodni. A kilátás csodálatos volt. Körbe ölelte a hegyet, a többi hegyvonulat, rendezetlen formában, mégis átérezhető összhanggal. Fenyvesek, ciprus erdők díszítették a hegyoldalakat, felváltva tisztásokkal. A távolabbi magasabb hegycsúcsok belenyúltak a felhőkbe, tetejüket hó borította. Álombeli tájon voltunk. Tudva a misztériumát, tudva, hogy már sok sok ezer évvel ezelőtt más kultúrák is felismerték a hegy adottságait, és biztosan ők is szerették és csodálták. A levegő hihetetlenül tiszta volt és finom illatot hozott. Az erdők illatát. Haladtunk. Volt bennem valami plusz erő. Éreztem, ahogy könnyebbé tesz és erősebbé. Egyszer sem merült fel bennem, hogy fáradt vagyok, feladom, nem bírom megcsinálni. Figyeltem a hegyet. Körülbelül félútig végig réti boglárkával volt szegélyezve az utunk. Az utam. Tudtam, hogy a hegy üzen nekem ezzel. Hogy jusson eszembe, Boglárka lányom által kerültem ide. Minden értem volt. Megmosolyogtam a virágokat, egyet kettőt meg is simogattam. Köszönetet mondtam ezért. Haladtunk. A csapat rugalmasabb tagjai már jóval fentebb jártak. Volt aki egyik percben még fent volt, két csúccsal fentebb, aztán meg már mellettünk, majd ismét fent. Irigyeltem. De közben örültem, hogy én is itt vagyok és én is felmegyek. A táj továbbra is varázslatos volt, nem szűnt meg ragyogni a maga szépségében. Bár nagyon magam elé koncentráltam haladás közben. Hova lépjek, hogyan lesz a legegyszerűbb? Ezek a csapások nem egy vonalon mentek, hanem néha szétágazva kettő, három felé, egyik keskenyebb volt, másik kövesebb, harmadik meredekebb. Valójában nem volt egyik sem jobb mint a másik, de döntésre kényszerített. Fel kellett ismernem, hogy minden lépésnél újra és újra próbára tesz. Én ugyan nem adom fel. Mindig kineveztem egy csapást a legjobbnak. Kit érdekel, ha nem az volt? Megmászom. Azt választom, az az utam. Elérkeztünk az első havas részhez. Hiszen jártam már hóban. Mi ezen a különleges? Na igen. Az alföldi havas táj kicsit más. Itt azért vannak nehezítő körülmények. A hó teteje kemény volt. De folyamatosan olvadásban volt. Itt az első ilyen havas résznél, ami egyébként nem volt hosszú, de lejtett, fölfelé, és csúszott. Ekkor még nem voltam tisztában azzal, hogy akár több méter is lehet alattunk ez a rész. A teteje sima volt. Szépen lassan egymásra figyelve átkeltünk. Ezután jött egy igazi csoda, egy krókusz mező. Süt a nap, fúj a szél, majd leviszi a fejünket, átkelünk egy télre utaló havas részen, utána pedig egy virágmező pompázik. Gyönyörű volt. Odébb haladtunk, egy tisztáson, ami nem volt olyan meredek, megpihentünk. Jól esett. Csak bámulni a hegyeket. Érezni a felhők közelségét. Talán tündérek és manók is lehetnek itt? Bármit valószínűnek tartottam ennyi csoda között. A medvéktől továbbra is féltem. De itt pont eszembe sem jutott. Pihentünk, beszélgettünk. Néha csak belemélyedtünk a gondolatainkba. Aztán felkerekedtünk, és mentünk, másztunk tovább.
Minden pihenőnél kutattuk a hegy csúcsát, hogy mikor látjuk már meg az úti célunkat. De az váratott magára. Látod fent a csúcsot? Na az után lesz még kettővel. És ez mindig így volt. De nem keserített el. Aztán elértünk egy nehezebb sziklás részhez. Azért az próbára tett. Kavicsos, törmelékes nehéz terep, nagy sziklákkal, amiken fel kellett kapaszkodni. Néhol nagy segítség volt a mankó, néhol meg akadály. De Zoli nagyon hősiesen segített végig. Szinte háttal tette meg az utat, és mezítláb! Igazi kalandvágyó ember. És igazi hős. Eleinte szabadkoztam, hogy segítségre szorulok, mindig bocsánatot kértem, hogy feltartom őket, és mindig megköszöntem mikor áthúzott egy nehezebb emelkedőn. Ő meg mindig leszólt, hogy hagyjam már abba, hiszen ez a legtermészetesebb dolog a világon, hogy segítenek. Na persze, gondoltam magamban, biztos nem így tervezte a túrát, hogy egy túlsúlyos mozgáskorlátozottat fog vonszolni. De idővel elmúlt ez a gondolatom és valóban természetesnek hatott a segítség, amit örömmel és hálával fogadtam, és már nem szabadkoztam. Meg kell tanulni, meg kellett ott tanulnom, hogy létezik ilyen és ennek az áramlása akkor a legkönnyedebb, ha nem állunk ellen neki. Az út felénél úgy éreztem magam, mint a kis Vuk Fekete István regényében, aki az első vadászatán fejben jegyzetelte a leckéket. Én is. A sziklás rész sem adta olcsón a bőrét. Lassan haladtam, de haladtam. Velem még páran. Soha nem hagytak hátra. Mindig ott voltak körülöttem. Jó érzés volt. Aztán a következő havas rész. Itt már éreztem, hogy nem olyan veszélytelen, a nap már magasan járt, meleg volt, a hó rendületlenül olvadt. Látni lehetett a hótakaró szélénél, hogy zúg alatta a víztömeg. Sőt hallani is lehetett. Óvatosságra intettek a tapasztaltabbak. A hóréteg széle már leszakadozott a kitaposott csapásnál, kerülni kellett. Másik csapást kellett csinálni. Léptem kettőt és beszakadtam térdig. Jött a pánik, de tudtam, hogy ennek most nincs helye, nagyon gyorsan ki kell mászni és amilyen gyorsan csak tudok átjutni. A mankó nem volt segítség, besüllyedt feléig. Sánta havon futás… fejben elképzeltem. Na jó csak gyors sántikálás lett belőle. Hátra néztem Évi jött mögöttem. Szóltam, hogy beszakad, de akkor már fél lábbal félcombig süllyedt. Láttam rajta a pillanatnyi ijedtséget. De őt sem abból a fából faragták, hogy pánikba essen. Hamar kikecmergett és átjutott.
Haladtunk tovább, kis lankásabb részre értünk, ahol az olvadó hóból keletkezett kristálytiszta patakocska csörgedezett. Meseszép látvány volt. Megpihentünk kicsit, és ettünk. Igyekeztünk mintél többet magunkba szívni ebből a csodából, hangok, illatok, látvány által, hogy megőrizhessük egy életre. Beszélgettünk. Az ilyen beszélgetéseken mindig kiderül, hogy nem véletlen találkoztunk, mindig vannak közös vonások, hasonló élethelyzetek, esetleg traumák, amelyek által kapcsolódunk egymáshoz. Sokat szoktam tanulni az ilyen beszélgetések által, és csak csodálom az embereket a tudásuk, az életkedvük, a megtapasztalásaik miatt. Megszerettem őket. Már nem voltunk messze. Még pár száz méter és ott vagyunk. Nehéz terep, de szemünk előtt már a cél. Talán leírni sem tudom, mi zajlott le bennem a megérkezéskor. Nem diadalmámor, nem olyan, hogy igen megcsináltam. Valami csendes belső öröm, alázat, és megnyugvás. Igen, itt vagyok. Út közben számtalan olyan dolgot láttunk, ami megkérdőjelezi a tudományos állítást, miszerint itt minden természeti képződmény. Mint például olyan hatalmas betontömböket, ami emberi mértékkel nehezen felfogható, pláne hogy több mint húszezer évesek. Építmény maradványokat, melyek hatalmas építményre utalnak. De ezt most itt nem firtatom. Ott álltam a Bábele kőcsoportnál, megérintettem a köveket, amelyek hívtak engem. Felmásztam hozzá. Körülnéztem onnan fentről. Vajon mi célt szolgált? És vajon akik itt jártak annakidején mit láttak innen, amikor körülnézettek? A Szfinx távolabb volt. Én elég későn értem fel eddig, és már visszafelé indult a csapat, mikor a Szfinxhez indultam. Ekkor jelezték nekem, hogy már nincs időm oda felmenni, mert napnyugtáig le kell érni a hegyről. Megértettem. Nem bántam, mert lent ahol álltam ott is áll egy hasonló kő, látható, hogy valami arcot ábrázol az egyik oldala. Megelégedtem azzal, hogy itt állhattam, tudva, hogy alattam ott van a hegyben a kupola, ami olyan titkokat rejt, melyet fel sem tudunk fogni, és olyan régóta már, hogy talán sok sok életem elmúlt úgy, hogy nem tudtam róla, vagy talán igen. Viszont az út, amit eddig megtettem nem hogy csodás volt, hanem maga a csoda. Hát elindultam lefelé.
Tudtad, hogy felfelé nehéz a hegyre jutni, de lefelé még nehezebb? Na, én itt tudtam meg igazán. A lábujjaim félúton már diplomáciai tárgyalásba kezdtek, hogy engedjem ki őket a bakancsból, sajgón sírtak. Egyelőre benn maradtak. Tény és való, hogy gyorsabban haladtam, de fárasztóbb volt és erőt próbáló. Segítség itt is kellett, viszont kevesebbszer. A sziklás résznél volt ismét nehezebb, aztán végül ezt is magam mögött tudhattam. Nem mintha ez lett volna a szándékom, de vissza kellett érni vacsoráig. Mire lejutottam, a csapat egyik fele már a szálláson volt. A másik fele, akik végig velem voltak, még segítettek átmászni a nagy árkon, mert hát még visszafelé is küzdeni akartunk, csak ezután tudtuk meg, hogy nem kellett volna. Az a nagy árok estére már nem az volt, mint reggel, hiszen folyamatosan mosta az áramló víz, és omlott le a széle. Túljutottunk rajta. Ott álltam a buszunktól tíz méterre. Előttem a hegyek, és a lenyugvó nap. Mögöttem a Bucsecs hegység a maga 2300 méterével, és a történetem, amiben én mankóval és segítő emberekkel megmásztam a hegyet, mert az élet így akarta. Megmutatva, hogy nincs lehetetlen, csak hinni kell. A szemem sarkába azért oda mászott egy könnycsepp, de mosolyogtam és örültem. Aztán odajöttek hozzám a csapattársaim és átöltve gratuláltak. Ott álltunk, egy nagy emberkupac örvendezve, én meg csak sírtam. Meghatódtam attól, hogy mások szemében mekkora teljesítménynek látszott a hegymászásom. Pedig ők is ugyanúgy megmászták. Talán még ma sem fogom fel, hogy ez mekkora teljesítmény volt, vagy talán már el sem hiszem, hogy újra meg tudnám mászni. De akkor, ott, olyan erőt kaptam, hogy képes voltam rá. Mankóval, sántán. Átélve és látva számtalan csodát. Nekik az volt a csoda, hogy én megmásztam, nekem pedig az volt a csoda, hogy velük, a segítségükkel megmászhattam.
A szállásra érve elég fáradtan, de annál boldogabban ültünk a vacsorához. Jó hangulatban, teljesen összekovácsolódott csapat, ette a szerény vacsoráját. Este nem kellett esti mesét mondani, hogy elaludjunk. Viszont akkor éjjel álmomban, újra felmentem a hegyre. Szinte lépésről lépésre emlékeztem, minden csapásra, sziklára, kődarabra. Mindenre. Érdekes álom volt. Mert nem mankóval és nem segítséggel mentem fel, hanem csak úgy mintha egészséges csípőm lenne. Jó álom volt.
4.Rész - Pihenőnap
Reggel majd kiugrottam a bőrömből, olyan jól éreztem magam. Viszonylag korán felkeltem, és lebattyogtam az udvarra. Még csendes volt minden. Nem mintha nagyon zajos környék lett volna egyébként. A kutyák sétálgattak fel s alá. Bár nagy testű medveölő kutyák voltak de nagyon szelídek, oda ballagott hozzám az egyik s hagyta hogy megsimogassam. Nem hízelkedő jószágok, de barátságosak. Éjszaka hallottam a csaholásukat, és az egyiknek friss sebek voltak az orrán. Nyilván valami vaddal viaskodtak. Talán medvével. Mondták, hogy bejárnak a medvék az udvaron található pisztrángos tó miatt. Bár a meder még üres volt, csak szezonkor töltik fel. Ahogy a nap bátorkodott fel az égen, és a fenyők lombjai közül előtörtek sugarai, úgy éledt fel a környék. Az úton a tehéncsorda indult a legelőre, a kutyák siettek vigyázni és terelni őket. Megindult az élet a kolostorban is. A friss hajnali levegő még zamatosabb itt a hegyen, mélyen magamba szívtam.
A csapat újabb hegyi túrára készült, én már ezt nem vállaltam be. Noha most csak a hegy feléig mentek föl, az ott található ciprus erdőhöz, nem éreztem, hogy ismét fel tudnék mászni. A lábaimban minden izomrostot egyenként éreztem, szinte lüktettek az izomláztól. A lábujjaim már kiheverték az őket ért atrocitást. A tervem az volt, hogy felmerészkedek arra az útra, amelyet érkezésünk estéjén tettünk meg a sötétben és készítek pár fotót. Aztán reggelizek, pihenek és a környéket felfedezem. Így is tettem. Bevártam a csapatot, akik reggeli után újra készen álltak a megmérettetésre, bár mindenkin látszott a fáradtság, de lelkesek voltak. Elköszöntünk.
Ahogyan azt terveztem nekifogtam a reggeli túrámnak. Nagy bolond lettem volna, ha kihagyom. Egyszerűen lélegzetelállító volt. Az erdő a hegyoldalon, a sziklák, a csodálatos vízesés és a zubogó patak. Nem siettem. Meg megálltam gyönyörködni ebben a meseszép, szinte álombeli világban. A természet erejét szemmel lehetett látni. Ahogyan az erdőben egy-egy fenyő a talajból kifordulva, eldőlve, vagy kettétörve feküdt. Szinte láttam, ahogy a vihar, vagy az olvadó hó zuhatag, csavargatja és térdre kényszeríti, az pedig nyögve, recsegve megadja magát, majd lassan eldől, hatalmas lombja suhanásával utolsót sóhajtva megpihen a hegyoldalban életben maradt társai lábánál. Eljutottam a lépcsők végéig, egészen a perem kezdetéig. Ott még felkapaszkodtam, hogy egy fotót készítsek, de tovább nem mentem. Majd egyszer talán.
Visszasétáltam a szállásra, ahol Julika a szobatársam pihent. Őt is megviselte az előző napi túra. Megreggeliztem, aztán az ágyamra heveredve pihentem. Később lesétáltam, hogy a környéket is lássam, majd ebédelni visszatértem. Délután ismét egy óra pihenés, mert a lábam nagyon megkívánta. Ezután együtt indultunk sétálni. Hozzánk szegődött egy aranyos kuvasz is, egy darabig kísért minket, aztán dolga akadt egy szomszédos szállodánál. Mi felmentünk egy közeli dombra, ahonnan jól látható volt a felvonó alja, és a túra utunk. Napoztunk és beszélgettünk. A felhőket csodáltam. Mintha itt minden más lenne. A távolban megpillantottam a csapatunk hegymászó tagjait, akik épp leereszkedtek a hegyről és buszba ültek. Sietve elindultunk mi is, de ők hamarabb visszaértek. Busszal könnyű.
Nagyon elcsigázottak voltak, kimerítő volt a mai hegymászás, hiszen eleve fáradtan indultak el. Kicsit pihentek és utána együtt elindultunk a közeli cseppkőbarlangba. Ami ott volt nem messze az általam meglátogatott kis barlangtól, csak ide kikövezett út vezetett. Nem vágytam be, de mégis bementem. Nagyon igényesen elkészített biztonságos lépcsőkön haladtunk. A barlang pompázatos volt, bár modern lépcsők és világítás segített minket, még is érezhető volt hogy ez a barlang az idők tanúja, sok sok ezer éve, és a titkokat amiket látott, örökre megőrzi és ki nem adja magából. Hét szintes barlang. Én a harmadik szintig tudtam felmenni, mert olyan magasak voltak utána a lépcsőfokok amiken nem tudtam fellépni. És már nem is akartam. Beértem ennyivel. Elindultam kifelé, mert volt valami nyomasztó ott, amit nem tudtam megmagyarázni, de éreztem, hogy ki kell mennem. Ki tudja mi minden történhetett ott a barlangban? Évi csatlakozott hozzám. Benne is ilyen érzések kavarogtak. A lépcsőhöz érve leültünk egy padra, hamarosan a csapat többi tagja is visszafelé tartott már. Vacsorázni indultunk.
A búcsú estéje volt. Egy nagyon jó, felszabadult beszélgetős este. Mindenki megélte a maga csodáját ezen a kiránduláson. Ragyogtak a szemek és a lelkek. Olyan jó volt megismerni egymást. Ez nem csak egy szimpla hegymászós túra volt. Csodás tájakon, feljutottam a hegyre, s eközben eljutottam lelkem legmélyére, feltárult előttem annyi szépség, és bennem is. Fantasztikus barátokra leltem, rengeteg élményt és tudást kaptam. Jutott mindenből bőven, emberségből, barátságból, kedvességből, szeretetből.
Köszönöm, hogy ott lehettem akkor, veletek.
