Odaát
Ahova nem mész, oda tolnak. Avagy egy spirituális út kezdete.
Bevezető
Ez a történet egy kórházban játszódik. Rögtön leszögezném, hogy nem azért osztom meg ezt az esemény sorozatot, ami egyébként velem történt meg, hogy szaporítsam a kórházi rémsztorik palettáját. Egészen más okból. Mivel mára már teljesen spirituális megvilágításban nézek magamra és a világra, a történetemmel az ok és okozat mibenlétét kívánom megvilágítani. Ez ne rémisszen el senkit az olvasástól. Végül is ez a történet vezetett el engem oda, hogy másként tekintsek magamra és a világra. Eljuttatott oda, hogy ne kívül keressem az okokat, hanem belül, ne a világot hibáztassam, hanem magamban kutassam a dolgok alakulásának okát. Nehéz a mai világban így szemlélni bármit is amire azt gondolnánk, semmi közünk hozzá és nincs is ráhatásunk.
Arról írok, hogyan kerültem a függönyön túlra, még ha rövid időre is. Ez az élmény meghatározó pontja lett az életemnek és elindított egy olyan úton ami belső átalakulásomhoz szükségszerű volt. Visszaemlékezve így 20 év távlatából, és az azóta megszerzett tudásom és spirituális fejlődésem fényében, az események egyértelműen az én érdekemben történtek. Akkor viszont ez nem volt nyilvánvaló számomra, mégsem rettentett el, pedig volt pár meghökkentő és életveszélyes jelenet. Inkább csak sodródtam az eseményekkel és valahol legbelül a lelkem mélyén bizakodtam, hogy minden jól fog végződni. Bár voltak percek amikor kimondhatatlanul kétségbe voltam esve, és rettegtem. Az akkori tudásom és tapasztalatom nem volt elég ahhoz, hogy mindezt tudatosan éljem meg. Ma már vicces, de kétségtelenül okosnak és talpraesettnek hittem magam. Viszont a spirituális megközelítés eszembe sem jutott. Nem láttam én semmiben jelet, vagy sorsszerűséget. Csak átéltem. Az akkori kórházi körülmények és a vaskeretbe zárt protokoll, bőven hozzájárultak az események megrázóan szerencsétlen alakulásához. Már nem áll szándékomban senkit hibáztatni, ujjal mutogatni. De ennyi év után is azt gondolom, hogy elkerülhető is lehetett volna. Vagy mégsem? Nos lássuk mi is történt akkor.
Szeretném megosztani még egy gondolatomat, mielőtt tovább haladnánk. Biztos tudatában annak, hogy minden meghallgatott, vagy elolvasott történet hatással van ránk, akkor is ha az teljesen más személyről szól. Végül beépül legbelső lényünkbe, elraktározódik és a legváratlanabb pillanatban előbújhat és megvalósulhat. Ezért aki épp várandós, vagy tervezi az áldást, fontolja meg, hogy elolvassa-e ezt az írásomat. Nem biztos, hogy hasznára válik.
1. Rész - Kezdődik a véres játszma
Ahogyan utólag végiggondoltam mindent, vissza vezettem történetemet az előzményekhez amelyek nagyban befolyásolták a gondolataimat és elvezettek a végkifejlethez. Ezért ezt is megosztom veled kedves olvasó.
Amikor világossá vált számomra, hogy ismét babát várok, nos nem repdestem az örömtől. Éppen akkoriban integrálódtam be a dolgozó népek világába újra. Akkor már kétgyermekes családanya voltam, és meglehetősen tapasztalt. Tudtam mi vár rám. Krisztián és Bogi épp kezdtek önállóak lenni, nem kellettem minden mozdulatukhoz, már egyedül jártak iskolába, el tudták készíteni a reggelijüket, és egyéb apróságok. Aki gyereket nevel, gondoskodik, az tudja mekkora szabadságot jelentenek annyi év kiszolgáló tevékenység után az ilyen apróságok. És most ott álltam a pozitív teszttel a kezemben, és más sem járt az eszemben, csak hogy újra éjszakákon át fent kell lenni, a szoptatás a pelenkázás és minden ami egy újszülöttel jár. Évekig. Akár meg is ostorozhattok, de akkor így gondoltam. Aztán mégiscsak ott van az áldás. Egy új élet, egy édes kisbaba, a sok pici öröm. A szíved folyton csordultig. Befogadtam. Irány a nőgyógyász. Nos, ez a nőgyógyász, aki egyébként nagyon emberséges és a szakmában is elismert, egyszóval jó fej doki volt, nos ő sem repesett az örömtől, hogy újra anyai örömök elé nézek. Az előző két várandósságomat is végig vezényelte, ismeretes volt számára a komplikációk sora amit produkáltam szüléskor. Ezért hát kijelentette, hogy nem biztos, hogy sikeresen túlélem a szülést, ha ismét lesznek hasonló komplikációk. Na ez a mondat nem törlődött ki a fejemből. Végigkísérte a kilenc hónapomat. Nagyon sokat kattogtam rajta. És természetesen már a várandósság sem volt egyszerű, többször idő előtt beindult a szülés, fertőzések és a többi. De a baba egészséges volt. Ezt mindig megállapították. Azért én legbelül féltem. Mi van ha tényleg úgy lesz? Mi lesz a gyerekekkel? Erről természetesen senkivel nem beszéltem, magamban örlődtem. Éjszakákon át. És tudatosan próbáltam a gyerekeket még több önállóságra nevelni, biztatni őket, hogy bármire képesek, próbáltam minél több tudást átadni. Felkészíteni őket valamire amiről nem is sejtették, hogy megtörténhet. Soha nem mondtam. Ennyire nagy hatással van az emberre, ha egy orvos kategorikusan kijelenti, hogy akár meg is halhatunk. Ennyire befolyásolhatja az ember történetét. Aztán be is következett. Így volt megírva? Én alakítottam így tudattalanul? Elkerülhettem volna ha a doki nem mond ilyet? Vagy épp ez segített? Sokat dilemmázok ezen. No de vágjunk bele.
2006 április harmadika hajnalában kezdődött. Épp el voltam foglalva a várandósságom adta nehézségekkel, mint nehezen kikelni az ágyból, sűrűn kijárni a wc-re, hason alvás teljesen kilőve, megint szomjas vagyok, valahogy meg kéne fordulni és egyéb ilyen apróságok. Már a harmincnyolcadik hétben jártam úgy saccperkábé, mivel az erre szakosodott orvosok sem tudták megállapítani a szülés pontosan várható időpontját. Egészen pontosan az első megjelölt és az utolsó megjelölt dátum között egy hónap eltérés volt. Ezen nem aggódtam, harmadik gyermekemmel a pocakomban ezt már átéltem kétszer. Jön amikor jönnie kell. Azt még az első szülésnél megtanultam, hogy visszatartani meg nem lehet ha úgy döntött.
Szóval ott feküdtem az ágyamon és egy csattanásra riadtam. Ezt nem tudom leírni mi volt, de már az első szülésnél is átéltem. Hogy valóban történt-e olyan dolog ami csattanó hangot ad, vagy csak a fejemben játszódott le, azt sem tudom. Tehát csattanás és jött a meleg érzés, aztán folyt valami. Reméltem, hogy a magzatvíz. Közben azért majréztam is, mert nem voltam felkészülve egy otthonszülésre. Nem magzatvíz volt. Vér. Jó sok. Itt még senki ne aggódjon, én sem estem pánikba mivel már volt ilyen történet a tarsolyomban, azzal a különbséggel, hogy akkor a kórházban történt meg. Megmozdulni nem mertem. Szóltam Sanyinak (volt férj), hogy ugyan jöjjön már át a szobámba, kapcsoljon villanyt és nézze meg, hogy ez most víz vagy vér? Ha nehezen is de átjött, felkapcsolta a villanyt és úgy is maradt, kezét a kapcsolón tartva. Teljesen lefagyott. Sejtettem, hogy a nem kívántabbik dolog történt. Hát úgy felpattantam mint aki szünetelteti a várandósságát, félköbméteres hassal körítve, és szaladtam zuhanyozni. Közben még kiadtam a parancsokat, hogy telefonáljon Tünde barátnőmnek, hogy elindítom hozzá a gyerekeket, mi meg megyünk a kórházba Békéscsabára. A tusolás gyorsan zajlott, felöltöztem. Sanyi még mindig kezét a villanykapcsolón tartva állt. Kértem hogy telefonáljon, ami meg is történt. Valami idegen számot hívott és közölte a történteket egy idős hangú férfival, aki enyhén bosszús volt lévén hajnali három. Egyáltalán nem pánikoltam, kikaptam a telefont a kezéből és intéztem én a dolgokat. Közben kábé kétszázszor megkérdőjeleztem azt a döntésemet, hogy annó igent mondtam. Szerencsére a gyerkőcök talpraesettek voltak, elmondtam mi a helyzet, jön a kistestvér (vért nem említve), legyenek ügyesek, induljanak Tünde nénihez aki már a kapuban várta őket. Mi is indultunk. Fénysebességgel. Húsz perc múlva már a csabai kórház szülészeti osztályán voltam. Felvázoltam az eseményeket, kihangsúlyozva a vér mennyiségét. Nem igazán hitték el nekem mi is történt, hiszen pont akkor ott nem volt jele az előzményeknek. Mindent rendben találtak, CTG, ultrahang, de azért benn tartottak aznapra. Még jó. A kórházi protokoll szerint zajlott minden, vizit, kérdezősködés, vizsgálatok. Minden a legnagyobb rendben. Azért még szurkálódás szerűen megjegyezték, hogy nem kéne így felfújni a dolgokat, nem létezik ilyen vérzés. Ők meg már tudják. Persze én meg tudtam, hogy létezik, hiszen már ott kétszer is megcsináltam nekik az előző szüléseim során. Azért a kárörvendés lehetőségét részemről kizártam. Teltek a lassú percek, órák. Ebéd után úgy döntöttem lezuhanyozok, jót fog tenni a közérzetemnek és egyébként is elég gyengének éreztem magam. A zuhanyzóban két renitens kismama pont stikában dohányzott és kértek, el ne áruljam őket. Legyintettem. Más bajom is van. De azért megfordult a fejemben, hogy jó lenne ha átgondolnák ezt. Zuhanyzok. Élvezem a kórház adta lehetőségeket, szakaszokban forró és jéghideg víz, néha langyos. És újra megtörtént. A langyos az nem a víz volt, hanem ismét vérezni kezdtem. Nagyon. Semmi pánik Évike – gondoltam magamban – most jó kezekben vagy. Gyorsan lemostam a vért magamról, törölközés félig meddig, hálóing, köntös, papucs már csak futtában és irány a nővérpult. A nővér épp telefonált. Az anyukájával beszélték meg a hétvégét. Nem akartam közbeszólni, hiszen a család az szent, de kicsit jött a pánikom és feltételezhetően a vérveszteségtől, remegés és gyengeség kerülgetett. Megköszörültem a torkom. Magam is meglepődtem milyen vékony lett a hangom és erőtlen. A nővérke kelletlenül megkérdezte mit akarok a délutáni pihenő idejében. Mondom semmi komoly, csak újabb vérzés történt. Kérdezte honnan jött? Na gondoltam ez amolyan keresztkérdés lehet egy szülészeten, de elmeséltem neki. A forrást, a mennyiséget stb. Szigorúan rám nézett, én vártam valami együttérzéses izét tőle. De nem jött. Ehelyett hangosan lehurrogott, hogy miért fújom fel a dolgokat biztos kis magzatvíz, ami természetes ha véres néha, és hogy amiről én beszélek, ilyen vérzés nem létezik. Ezt a diagnózist ma már hallottam egyszer. Hát ezek hülyék. Vagy betanulták ezt és a végletekig ragaszkodnak a protokollhoz miszerint a kismama mindig hülye, vagy nem tudom mi a fene bajuk van. Kissé összeroppantam belül, mert akkor már skandálta a belső hangom, hogy baj lesz. Gyorsan végigfuttattam a merevlemezem, hátha van valami program valamelyik szektorban, ami ezekre a problémákra szakosodott. Éreztem, hogy csak magamra számíthatok. Mivel jártányi erőm is alig maradt, gondoltam bevonulok a szálláshelyre – nem tudom hányas kórterem, lenémítom a telefonom és alszok egy kicsit, mert ha szülnöm kell ma, akkor erőm nem lesz hozzá. Így tettem.
Éppen elszenderedtem amikor újabb csattanásra ébredtem. (ismét megjegyzem ezeket a csattanásokat nem tudom, hogy nem-e csak a fejemben hallottam, vagy valami égi jelzések, mert mások nem hallották). Szóval csattanás, és melegség. Éreztem ahogy egyre jobban elönt. Hatágyas szobában voltam, a többiek pihentek, cseverésztek. Feküdtem az ágyon, nem mertem felkelni. A fél köbméteres hordó alakú hasamtól nem láttam semmit. Ezért kitakartam magam és megkértem az ágyammal szemben lévő anyukát, hogy nézzen már ide, vérzek-e, vagy magzatvíz folyik? – mert ugye mindennek ellenére élt bennem a remény, hogy esetleg jóra fordultak a dolgok. Az anyuka falfehér lett és nem szólalt meg, ezért a mellette lévő csajszit kérdeztem, aki amolyan szobafőnök szerepét is betöltötte. Az ő reakciója választ adott a kérdésemre, ami így hangzott: – Azt a kurva életbe ez vér!!! Jó sok! Ne mozdulj, hívom a nővérkét! – és elviharzott. Bár a nővérpult elég messze volt, viszonylag gyorsan odaért, és mivel még ott is hangosan beszélt jól értettem a köztük zajló párbeszédet.
– Nővérke jöjjön azonnal, mert az egyik anyuka vérzik!
– Melyik? – (szegény nem is sejtette)
– Amelyik úgy jött be, hogy már vérzett!
– Jól van, nem kell kiabálni, jöjjön ide az anyuka és mutassa meg azt a vérzést. – megjegyzem azért ez elég életszerű nem? Én oda megyek a nővérpulthoz, ami mellett egy üvegfalú látogatószoba van tele emberekkel, letolom a bugyim és hagyom hogy nézze meg a nővér, meg még húsz idegen. Esetleg sajtótájékoztatót is szervezhetünk. Talpraesett szobatársam folytatta:
– Nem tud idejönni! Nagyon vérzik! – ez nyilván hatott, mert a kedves nővér elindult a kórterem irányába. Azt nem mondhatnám, hogy futott, szépen, kimérten slattyogott. Odaérve szarkasztikusan megjegyezte : – Nnna! Lássuk azt a vért! – kívánsága már az ajtóban teljesült, mivel a vérzés már nem csillapodott és folyt le az ágyról, tócsaként tovább létezve a padlón. A nővérke színváltós lett, hol lila, vörös, zöld, mint egy igazi disco lámpa. Kétségbeesetten felkiáltott – Úristen! A placenta! – és elviharzott.
2. Rész - Irány a műtőasztal, vagy az asztal alja.
Nem tudtam, hogy ez a diagnózis mit takart, ma sem tudom. Valahogy nem volt szokás széleskörű tájékoztatást adni a páciensnek. De az biztos, hogy fél percen belül ott volt a kedvesnek nem mondhatnám nővér egy kerekesszékkel, felnyalábolt ágyneműstől és már száguldottunk is a szülőszoba felé. Ő és én, meg a véremmel átitatott ágynemű.
Csak úgy térképészetileg megpróbálom leírni, hogy ez egy U alakú létesítmény volt. Az U alak alsó vonala a bejárat, nővérpult, társalgó stb. A kórtermem az U szárának jobboldali legvégében volt, míg a szülőszoba a másik végén. Ezt a távot szinte térugrással tettük meg. Pillanatok alatt ott termett minden fellelhető épkézláb orvos. Úgy éreztem még a szomszéd kórházból is jöttek (ami legközelebb Gyulán volt). Sürögtek-forogtak körülöttem, pontosan nem emlékszem mi is történt, de éreztem, hogy én vagyok a figyelmük tárgya. Az ügyeletes nőgyógyászdoki, még nem ért teljesen a szülőszobára, amikor feltette a kérdést jó hangosan: – A baba él még? Hát tudjátok, valahogy ez a kérdés mélyen érintett. Mert ugye addig velem voltak elfoglalva, senki a babára nem nézett, és nem is kérdezett, minden kérdés, vizsgálat rám irányult. Ebből adódóan azt feltételeztem legbelül, hogy vele minden rendben van, csak én hibásodtam meg. És ez a kérdés bekapcsolt valamit bennem. Egy földöntúli remegés lett rajtam úrrá, és egyszerűen nem tudtam uralni a testem. Úgy remegtem, hogy egy díjnyertes kocsonya is ipari tanuló lett volna mellettem. Ez az ominózus nőgyógyászdoki, amikor utolérte a hangját, odaállt mellém és próbálta megmérni a pulzusomat. Nem ment neki. Kért, hogy ne remegjek már mert akadályozom a mérésben. Én közöltem vele, hogy nem tudok nem remegni, nem is én csinálom, de amíg nem tudom, hogy él-e a baba, addig biztos nem marad abba. Váltott. Rászólt a nővérekre, hogy azonnal szívhang nézés. Megvolt. Kihangosították, hogy jól halljam. Nyugodt, ritmusos, minden gondot elmulasztó szívecske hangja töltötte be a szobát. Arra a pillanatra mindenki megállt és hagyták, hogy halljam. Talán pár másodperc sem lehetett, de hatott. Aztán már újra a forgatag. Császármetszés azonnal. Már több orvos volt ott. Sajnos a baba nincs eléggé lent, le kell nyomni. Levegő beszív, kifúj.. és ketten úgy belém könyököltek, hogy a hátam kiegyenesedett, pedig elég görbe. A szülési fájdalmak orbitális módon törtek rám a semmiből. Jajgattam, bár nem elég meggyőzően, mert hangom sem, erőm sem volt. Az ügyeletes szülészdoki mellettem állt, én újra remegtem. Talán csak rajta láttam az együttérzést, de lehet, hogy inkább a pánikot. Segítettem neki még jobban bepánikolni. (Valahonnan régről, még gyerekkoromból előjött egy emlék, ahol egy unokatestvérem mesélte, hogy a szomszéd néni meghalt szüléskor mert elvérzett.) A doki fogta a kezemet, és én kértem sírva, hogy ne hagyja hogy elvérezzek. Mindketten tudtuk, hogy nagy a baj. Továbbra is fogta a kezemet és őszintén megnyugtatott, hogy azért vannak itt, hogy ne legyen semmi baj, bízzak bennük. Mindenki a műtőbe igyekezett, gondolom bemosakodni, felöltözni. Engem rábíztak a nővérekre és a beteghordó fiúra. Katéter, infúzió, transzfúzió pillanatok alatt bekötésre került. Na most itt kicsit képzelődjetek. Ott fekszek a szülőágyon, a magam fél köbméteres hordó hasával, a beteghordó fiú elkezdett méricskélni, aki kábé húsz kilós volt, én meg közel nyolcvan. Szóval méricskél, és elkezd pakolni, minden az előbb említett bekötött kis tasakot az igencsak gömbölyű hasamra halmozott, kérte húzzam fel a térdem, alá nyúlt, majd a nyakát kellett átölelnem és mint a friss házasok megindult velem az amúgy közvetlen mellette lévő hordágyhoz. Az – az csak akart, mert a három tasak közül az esett le amelyik a legkellemetlenebb, a katéteres. A katéter kiszakadt. Na jó, nem szakadt de én úgy éreztem. Felhördültem. Az egyik szülész pont ott volt, és jól leteremtette szegény, (nevezzük pálcika fiúnak) pálcika fiút. Aki ezután nagyon igyekezett és akkurátusan felrakott a hordágyra, majd amilyen gyorsan csak tudott átszaladt velem a szomszédos műtőbe. Túlságosan is igyekezett, mert a lendület nagyobb volt mint a távolság, ezért neki ütköztünk a rám várakozó műtőasztalnak és én szépen leestem. Ismét leszidták, de ekkor már úgy éreztem, hogy mindegy is. A dokik jobbnak látták ha csapatba verődnek és közös erővel tesznek fel. Így lett. Minden és mindenki a helyén. Függöny elém, érzem, hogy rajzolnak a hasamra, fémeszközök koccannak, a hasam tapogatják. Eközben a műtős fiú, akiről én azt hittem hogy beteghordó, de nem, ott ült a fejem mellett és az altató maszkot babrálta. Oda tette az arcom elé. Végre. Mindjárt alszom és túl leszek ezen az egész lehetetlen és felfoghatatlan helyzeten. De nem. Elvette az arcom elől és a maga arca elé helyezte. Hát nem tudtam mire véljem ezt. Vagy talán már álmodok? Nem, nem álmodtam. Tényleg odatette, majd elvette, majd megint odatette az orra elé és mélyet szippantott. Olvastam én Rejtő Jenő könyveket, ez pont bele illett volna egy laza sztoriba. Már épp azon voltam, hogy kikapom a kezéből és elaltatom magam, ha már ő nem képes, amikor megszólalt. Nem működik. De a dokik nem figyeltek rá, el voltak foglalva az életmentő műtéttel. Uramatyám ezek mindjárt felvágják a hasamat, a műtős itt szipózik, én meg ébren. De szerencsére ez nem történt meg. A portára leszóltak, hogy kell egy maszk, és tényleg hihetetlen gyorsan ott volt. Elaludtam. Sajnos az altatás nem a legjobban sikerült, ezért a műtét kellős közepén felébredtem, de mivel már volt ilyen tapasztalatom, csak intettem az ujjammal, jelezve, hogy pont ébren vagyok és pont érzem ahogy a bennem tátongó lyukban kezek nyúlkálnak és mintha a beleimet tépkednék… pár másodperc és újra elaludtam.
Innentől fogva az események számomra felgyorsultak, illetve alig emlékszem, mert nem sokat voltam ébren. Túl a sikeres császármetszésen, felébresztettek. Gratuláltak a gyönyörű kislányomhoz, megkérdezték mi lesz a neve? Válaszoltam, Jázmin Bíborka. Szép név, mondták, 3985 gramm, 50 centi. Hát csoda, hogy egyáltalán túl éltem, gondoltam. Pár pillanatra a hasamra fektették. Tényleg gyönyörű. Összekapcsolódtunk a kinti világban. Édesen aludt, picit nyöszörgött. Elvitték. Kérdezősködtek, hogy vagyok? Fingom sem volt róla, csak vagyok. Persze azt mondtam, hogy jól. Szerintem nem hitték el, de mindenki úgy csinált, mintha minden rendben volna.
Feküdtem az ágyon, mellettem a nővérke ellenőrizte az infúziót. Éreztem, hogy valami megfeszül bennem, éreztem, hogy valami nem jó. Szédültem. Jött egy hatalmas fájás, és sóhajtozni próbáltam. A nővérke odanézett és felkiáltott: Atyaúristen! – hangzott el egy újabb rejtélyes diagnózis, de bennem ezután elmúlt a feszültség érzése, bár továbbra is szédültem. Odaszaladt a szülészorvos. Nem tudtam mi történt de elsápadtak mindketten. Kérdezte a nővért:- Maga meg mit csinált!? – Semmit! – válaszolta – itt álltam és spontán elkezdett fröcskölni a vér!
Remélem, hogy tudtok-e még követni. Én már itt nem voltam benne biztos, hogy ez a valóság. Hajnal kettő óta annyi minden történt és szinte mind hihetetlen egyenként is, nem hogy együtt.
Felfordult a világ újra körülöttem. Már senki sem a rutinos gyorsasággal és nyugodtsággal csinálta a dolgát, kapkodás, kiabálás, érezhető volt, hogy vészhelyzet van kialakulóban. Aztán jött egy doki, elmondta mi lehet a gond szerintük, lesz egy műtétem, amihez ismét el kell altassanak, és utána minden rendben lesz. Itt tessék aláírni. Aláírtam. Elaltattak.
3. Rész - Odaát
Ez a műtét egy úgynevezett Dührrsen tamponád volt, kísérlet arra, hogy ezt a több mint 12 órája tartó, enyhének nem mondanám vérzést elállítsák. Jó próbálkozás volt. Nem tudom meddig tartott, csak azt, hogy sikertelen volt. Mondjuk én átaludtam, nem igazán zavart. Elméletileg felébresztettek, hogy közöljék velem, a rossz hírt, miszerint mindent megtettek, de hiába és nincs más választás, el kell távolítani a meghibásodott alkatrészt. Kiveszik a méhem. Itt írja alá. Aláírhattam, nem emlékszem. Mindegy is volt. Azért ekkora vérveszteség, két altatás és egyéb sokkhatások után nem csoda, ha pont nem voltam agyilag toppon. És most jön az izgalmas rész. Ugyan ne számítsatok nagy misztikus dolgokra, de érdekes volt az biztos.
Fekszek az ágyon, ekkor már mezítelenül. Én nem tudom, miért haragudott meg rám ennyire a saját vérem, de mindenáron távozni akart, maradéktalanul. Ahogy ott fekszek a hordágyon, érzékelem, hogy nagy a sürgés forgás, áttolnak egy hosszú folyosón, sötét és hűvös van. A mennyezeti lámpák búgnak, némelyek villognak. Lift következik, érzem ahogy lefelé megyünk. Nem értek semmit, valamit beszélnek. Aztán valamiért felülök, majd hirtelen már ott állok pár méterrel arrébb. Mellettem a lift amin lejöttünk, előttem nem messze a nővérpult, ez a nőgyógyászaté hiszen egy szinttel lejjebb kerültünk. Látogatók tömege. Rossz közérzetem támad. Mi a fenét keresek én itt? Ráadásul meztelen! Azért valamennyi jó érzés lehetne ezekbe a dokikba, hogy legalább amíg itt kiraknak, ruhát adnának rám, vagy letakarnak valamivel! De most komolyan! Ez már mindennek a teteje. Egyáltalán miért raktak itt ki? Körbenézek, rengeteg ember. Én meg itt állok meztelen. Lenézek, próbálom tudatosítani a testemet és meztelenségemet. Oh.. hát nekem nincs lábam? Mi történik itt? Fura érzés van bennem. Semmi fájdalom, semmi félelem. Minden semleges. Jó érzés kezd eltölteni, amolyan minden rendben van érzés. Eszembe jut, hogyan kerültem ide. Oldalra pillantok a lifthez. Látom, hogy az orvosok még mindig ott vannak, és szorgalmasan csinálnak valamit. Megállapítottam, hogy ez pont olyan, mintha a Vészhelyzet című film egyik jelenete lenne. Aztán rájöttem, hogy én fekszek a hordágyon. Nem érkeztem megdöbbenni. Vége lett.
Valamikor éjszaka ébresztettek. Félhomályban már a saját kórtermi ágyamban feküdtem. Fejem alatt két párna is volt, félülő helyzetben voltam. Infúzió, transzfúzió. Jött az éjszakai nővér ellenőrizni. Semmire nem emlékeztem az elmúlt napból. Visszaaludtam. Másnap hajnalban ébredtem, lázmérőt hoztak, fürdés, szoptatás, vizit stb. Mittudomén milyen sorrendben. Babasírások. Hozták a picurikákat az újdonsült anyukákhoz. Tudatosult bennem, hogy világra hoztam harmadik gyermekemet nem hétköznapi körülmények között. Hozzám is elhozták az én drága picikémet. Megkérdezték, hogy szeretném-e, hogy mellettem legyen. Naná! Ezekután???? Ez nem kérdés! Még nem szoptathattam, de már mellettem lehetett. Együtt voltunk. A két harcos. Itt ezen a világon, ahol dolgunk van. Az érzéseim kavarogtak. Két nagyobbik gyermekem otthon, biztonságban. Most már a legkisebb is és én is. A veszély elhárult. Ebben biztos voltam.
Ezzel azonban az én kalandom még nem ért véget. Ahogyan azt már említettem, ezt az esemény sorozatot, úgy ahogy történt, és amikor történt, nem véletlenül kaptam. Akkoriban még nem foglalkoztatott az önfejlesztés, ezotéria, élet a halál után stb. témái. Inkább félúton jártam afelé, hogy felébredjek, de szívesen maradtam abban a realista világnézetben, amiben azt hittem, hogy a legjobb lenni. Mert, hát ugye minden kézzelfogható, és ami kézzelfogható és tudomány által megmagyarázható az kérem irányítható is általam. Hittem én naivan akkor még. Na de akit az élet fel akar ébreszteni azt fel is fogja. Vagy így, vagy úgy. Hát én így még nem ébredtem ezért még jött egy kis úgy.
Az első délelőttön még szinte semmire sem emlékeztem. Nagyon kusza volt minden és én nagyon azt sem tudtam hol is vagyok. Lassan úsztak vissza az emlékek. Amikor másnap jött a szülészem és elmesélte, hogy mi történt, hogy mennyire leizzasztottam őket, és hogy biztos öregedtek egyenként tíz évet, majd említést tett arról, hogy majdnem elveszítettek a liftben. Bimm-bamm. Beugrott. Majdnem????? Ne izélj már, gondoltam magamban, konkrétan elveszítettetek.
Megrohamoztak az akkor történt események emlékei. Nem mertem róla beszélni senkinek, nehogy elzárjanak. De máson sem járt az agyam, amikor ébren voltam. Bizonytalan voltam azt illetően, hogy valóban megtörtént-e. Tényleg elhagytam a testem egy percre? A műtéteket követő két napon furcsa állapot uralkodott rajtam. Első ízben végtelen nyugalom töltött el. Nem aggódtam semmin, s noha bár az előző nap eseménydús volt, és elég sok atrocitás ért, még sem érdekelt. Egyáltalán nem. Olyan biztosan tudtam, hogy a létezés egy hatalmas csoda, és hogy minden a legnagyobb rendben van, és hogy minden okkal történik, semmi nincs véletlen, és aminek meg kell történnie, meg is fog. Nem tudom, honnan jött ez az érzés, vagy meggyőződés, de elárasztott. És akkor jött a következő csoda. Otthon lévő két kis csemetémre gondoltam, és hirtelen ott voltam. Nem fizikálisan, de majdnem olyan érzés volt. Láttam őket, ahogyan pont jönnek le egy lépcsőn és mennek uzsonnázni. Hogy teljesen jól vannak és minden rendben van velük. Már tudják, hogy megszületett a kishúguk, és örülnek neki, izgatottak miatta. Először azt hittem, hogy képzelgek, vagy elaludtam és álmodtam. De nem. Ismét rájuk gondoltam, és láttam mit csinálnak, hallottam mit beszélnek, ott voltam velük. Aztán másra gondoltam és ugyanúgy ott voltam. És olyan de olyan biztos voltam benne, hogy minden a legnagyobb rendben van a világban. Bármi is történik oka van. Mindennek. Két nap telt el így ebben az állapotban. A legjobb két nap volt az életemben. Aztán bele rázódtam a hétköznapokba, babáztam, gyógyultam, hazamentem. Jöttek a babás, gyermekes hétköznapok. De nem hagyott nyugodni a gondolat. Mi történt? Mi a fene történt? És nem a császármetszés előtti eseményekre gondolok, hanem arra az egyre, arra a megfoghatatlanra. Amikor ott álltam a kórház aulája előtt és nem volt testem. Arra, hogy utána két napig lebegtem a két világ között, és nem voltak fájdalmaim, nem volt félelem bennem, sem aggódás, sem keserűség. Csak végtelen nyugalom és biztonságérzet. Nagyjából három hónap telt el, és én még mindig nem mertem erről beszélni. Ott feszített bennem, ki akart törni, de visszatartottam. És egyik délután amikor a picurim aludt, a nagyobbak játszottak, leültem a számítógép elé és beírtam a keresőbe: Élet a halál után, halálközeli élmény, ilyesmiket.
Özönlöttek az információk. Rengeteg könyvet elolvastam, cikket, beszámolót. És rátértem egy olyan útra ami tele van csodákkal, lehetőségekkel. Az ismeretlen, a láthatatlan, a megfoghatatlan egyszer csak valóságos lett. Megismerkedtem számtalan technikával az öngyógyítás, önfejlesztés, önismereti kalandok elősegítésére. Amelyek segítségével mélyebbre jutottam önmagamba és messzebbre egy olyan világba ami csak addig láthatatlan amíg nem hiszel benne. És ez egy sokkal jobb világ. Utólag, hosszú utat bejárva amikor vissza gondoltam erre a napra rájöttem, hogy ez az eseménysorozat egy nagy tanítás volt, és egy nagy útbaigazítás.
Akkor azon a napon ott két ember született. A lányom Bíborka és én. A régi énem valóban meghalt akkor, hogy utat adjon annak aki most vagyok.
Ismétlem önmagam, ezt a történetet nem azért írtam le, hogy egy újabb kórházi rémsztori lásson napvilágot. Ezen írásom célja az, hogy bárki aki az útját keresi, aki az életcélját keresi, aki érzi, hogy változtatnia kell, de nem tudja hogyan és mikor, annak elmondhassam, hogy minden apró lépés számít. Tegye meg azt. Vegye észre a jeleket, a legapróbbakat is. És ne féljenek, ha nehézségeik adódnak, mert azok mind tanítások, azok ajtók egy jobb úthoz. Ne legyen senki sem rest mindent megkérdőjelezni, keresni, kutatni, információkat gyűjteni. Tanulni, tapasztalni és a legfontosabb, hogy mindent megélni és úgy élni ahogyan érzi, hogy élni kell.